„EZ A SZAKMA MOST MÁR ELKÍSÉR”

Sándor Noémi már 14 éves korában ápoló akart lenni, de lebeszélték. Negyed évszázaddal később, teljesen váratlanul jött egy lehetőség, mintha valaki, valahonnan üzent volna, hogy „kezdd el”. Azóta, több, mint tíz éve dolgozik a Szent János Centrumkórházban, idén, 49 évesen pedig sikeresen elvégezte a szakápolói tanfolyamot. Úgy érzi megérkezett.

• Mi mindennel foglalkozott mielőtt ápoló lett?
• Dolgoztam sok helyen. Postán, ékszerboltban, voltam porcelánboltban eladó, még dajka is egy rövid ideig óvodában.
• Nem találta a helyét?
• Minden munkahelyemet szerettem, mindenhol megtaláltam, amit szeretni lehetett benne. Csak valahol belül mindig éreztem, hogy ez az a pálya, ami vonz. Már 14 évesen tudtam mit szeretnék igazán csinálni. Vagy óvónő lettem volna szívesen, vagy az egészségügyben tudtam magam elképzelni.
• De valahogy mégsem erre indult. Miért?
• Nem tudom. 14-15 évesen én azt gondoltam, hogy ez az a két terület, ami olyan szép, ahol segíthetek. De lebeszéltek, én meg hagytam magam. Úgy érzem, fiatalabb korban nem igazán ezzel foglalkozunk. Lehet, hogy tudjuk, mit akarunk, mit szeretnénk, de én például nem voltam annyira céltudatos, hogy márpedig, ha törik, ha szakad ezt fogom csinálni. Aztán az élet elsodort, férjhez mentem, gyerekeket szültem, az élet más területén voltam úgymond olyan igazi anyaszerepben, és így eltelt sok-sok év. De mikor jött a lehetőség, úgy éreztem, ez egy isteni szikra, itt valaki, valahonnan üzen, hogy „kezdd el”. És elkezdtem.
• Nem volt elkésettség érzése?
• Egy percig sem. Amikor itt elkezdtem dolgozni, akkor tudtam, éreztem, hogy megérkeztem. A lányomnak is mindig mondom, hogy sosem késő. „Lehet, hogy te is csak 37 évesen fogsz majd révbe érni és azt csinálni, amit szeretsz, de sose add fel, mert sose késő.”
• Tehát végül megtalálta a gyermekkori álmát…
• Igen, ha évekkel később is, de megtaláltam és nagyon szeretem. Imádom a munkámat, ebben ki is teljesedtem. Tényleg azt látom, hogy ezt a szakmát örömmel el lehet kezdeni 30-40 évesen is, nem érzi úgy az ember, hogy elkésett. Lehet, hogy nem is baj, hogy nem 14-15 évesen kezdtem el ezt tanulni. Sokszor látom, hogy akik abban a korban kezdték és lassan már nyugdíjba mennek, azok a kolléganők teljesen kiégtek. És onnantól kezdve már nem az a segítő szakma, amire egykor vágyott.
• Fiatalon kerülhetnek olyan helyzetekbe, amire lelkileg nincsenek felkészülve és 30-40 évesen már ott tartanak, hogy elegük van?
• Igen, és mégis csinálják, mert megszokták, vagy mert van még tíz évük a nyugdíjig. Ezért is jó lenne például, ha munkáltatók megtalálnák a módjait, hogy mit lehet tenni kiégés ellen. Akár csapatépítés, programok, kirándulások, vagy olyan juttatás, amiből mondjuk kötelezően el kell menni egy hétre pihenni, hogy egy kicsi energiát, erőt merítsen, ami már így lefele megy belőle. Valószínűleg otthon is, nem csak a munkahelyén, mert ez kihat mindenhová.
• Van ilyen tapasztalata?
• Ha jól érezzük magunkat a munkahelyünkön, akkor azt hazavisszük a magánéletünkbe, mindenhova. Még úgy is, ha vannak nehezebb napok. Mindig ezt mondom a gyerekeknek is, hogy érjék el, hogy olyasmivel foglalkozzanak, amit szeretnek, mert az életünk nyolcvan százalékát biztos, hogy a munkahelyünkön töltjük. Mindenki. Ha nem szeretjük, megbetegszünk. Muszáj szeretni. A fiam például két diplomával kiváló klarinétművész, azt csinálja, amit szeret. És ez a magánéletében is látszik, ami nagy megnyugvás nekem. Szóval drukkolok mindenkinek, hogy sikerüljön azt mondani, hogy „igen, megtaláltam”.
• Hogy került a Jánosba?
• Igazából teljesen véletlenül. 2013-ban hallottam, hogy van felvétel, és akkor én le is csaptam, hogy igen, kórház, gyerünk, hajrá! S mivel akkor itt még nem volt képzés, 2014-ben beiratkoztam egy általános egészségügyi asszisztensi tanfolyamra, amit önerőből, önszorgalomból és önidőből egy év alatt megcsináltam.
• Egyből a frontvonalba csöppent?
• Igazából az Ápolási Igazgatóságra, és ők helyeztek olyan osztályokra, ahol éppen kellettem. Voltam a krónikus belgyógyászaton, az idegsebészeten, a mozgásszervi rehabon és igen, az urológián először. De pont az hiányzott ezeken a helyeken, hogy nem kaptam lehetőséget betekinteni az ambulanciára, az osztályra, mert az irodában kellett a segítség, az adminisztrációban. Én azonban betegekkel akartam foglalkozni, ezért megkértem az igazgatóságot, segítsenek nekem az iskola miatt is, hogy szakrendeléseken dolgozhassak, gyakorlatot szerezzek. Meg is kaptam a lehetőséget, bekerültem a fül-orr-gégészet szakrendelőbe, és ott ragadtam. Kellettem nekik, és nem is engedtek tovább.
• Támogató közeg fogadta?
• Teljes mértékben. Olyannyira, hogy amikor befejeztem az asszisztensi tanfolyamot, a főnővér megkért, hogy menjek fel az osztályra dolgozni, mert sokkal többet lát bennem. Három éve pedig kineveztek főnővér-helyettessé. És akkor jött ez a lehetőség is a szakápoló képzéssel, ahová először nem volt kedvem becsatlakozni.
• Miért?
• Egyrészt már volt egy szakmám és nagyon jól éreztem magam az osztályon, ahol megbíztak bennem. Másrészt van két gyerekem, én őket támogatom, tanuljanak ők.
• De mégis elkezdte…
• Hát igen. Az osztály is támogatott, a főnővérem is unszolt, hogy „kérlek, csináld meg, képes vagy rá, ügyes vagy, okos vagy”. Egy évet pedig elengedtek, beszámították az asszisztensi iskolát, így a hároméves képzés két év lett. Ráadásul a lányom velem együtt kezdte, ő 2 éves grafikus képzést csinált. Pont együtt kezdtünk, együtt végeztünk. Ami nagyon jó volt, mert inspiráltuk egymást. És megcsináltuk, ő kitűnő lett, nekem is jó eredményeim voltak. Ennyi idősen nem volt egyszerű, gyerek, család, beteg, nagymama, akármi és minden, de most azt mondom megérte. És ezúton is szeretném megköszönni a főnővéremnek, Béres Erikának, hogy biztatott, minden lehetőséget megadott, hogy elvégezzem. Tényleg bármi kellett, mindenben segített.
• Vannak, akiket még megemlítene?
• De azért párat gyorsan elsorolnék. Molnár Beatrix ápolási igazgatót, aki lehetővé tette ezt a képzést, ami mondjuk tizenévvel ezelőtt nem volt. Azért akkor nekem majdnem 400 ezer forintomba került az egyéves asszisztensi tanfolyam, ezt meg térítésmentesen végezhettem el. És munkaidőben, mert ott még külön kellett mindenhova eljárni meló után, ami azért nagyban megnehezítette az életemet. Tehát tényleg egy jó lehetőség! Aztán Jago Melindát, aki az anatómiát tanította. Úgy leadni egy száraz tantárgyat, mint az anatómia, hogy értsük is, élvezzük és figyeljünk is, szerintem arra csak ő képes. Végül de nem utolsó sorban Pót Juditot a szakoktatási csoportból, aki még a szabadidejét is feláldozta az utolsó egy-két hónapban, hogy a demonstrációs gyakorlatokat megszervezze, és segítsen a felkészülésben. Nagyon köszönjük nekik!
• Ahogy mesél, olyan, mintha Önnek nem volnának rossz tapasztalatai…
• Hogyne lettek volna. Csak mindig kap is az ember. Én is voltam fél évet a Kútvölgyi Kórházban a Covid-időszakban, ahová a végén majdnem sírva mentem, és mondtam, hogy „na, én most léptem ki”. Most meg azt érzem, hogy fantasztikusan jó volt. Nagyon nagy barátságok, ismeretségek születtek más osztályokról, más, adott esetben vidéki, például esztergomi intézményekből is kolléganőkkel. A mai napig heten lányok nagyon jó barátságban vagyunk. Minden évben tavasszal, ősszel csinálunk egy hatalmas bulit, ahol csak mi vagyunk a párjainkkal. Mindegyikünk az az igazi, vérbeli ápoló, odatettük magunkat a leglehetetlenebb helyzetekben is. Nehéz volt, szörnyű volt. Volt, hogy sírtunk, hol egyikünk, hol másikunk, de csináltuk, segítettük és támogattuk egymást. Úgyhogy igen, rengeteget kaptam attól az időszaktól is.
• Jó ezt hallani. A kórházi tanfolyamra is hasonlóan emlékszik?
• Azért az nem volt ekkora megpróbáltatás. Nehéz volt, sokszor teher, ugyanakkor szívesen tanultam, mert nagyon sok mindent ismertem meg, amivel egyébként sose találkoztam volna. És mikor vége lett és levizsgáztam, az írásbelim négyes lett, a szóbeli gyakorlat ötös, akkor fellélegeztem. Utána pedig kellett egy-két nap otthon, hogy úgy igazán lenyugodjak. Ezután éreztem azt, hogy igen, meg tudtam csinálni, ráadásul egész jól. És ez a szakma most már elkísér, már nem kell építeni semmit, meg hogy mennyi mindent tanultam. Néztem otthon a kupacban álló jegyzeteket meg könyveket, hogy kinek segítsek vele, kiknek adjam oda. Úgyhogy igen, volt a végén egy ilyen nagyon jó érzés.
• És milyen volt a csapat, akikkel együtt végzett?
• Jó volt őket megismerni, szerintem meg is maradunk. Jó közösség volt, jó csapat volt. Küldtük a tananyagot a másiknak, ha nem tudott eljönni. Nyilván mindenki dolgozott, mindenki túlórázott, mindenkinek van családja, mindenkinek nehéz volt ezt megcsinálni. De érdemes. Ha a pénzért, a pénzért, ha csak az érzésért, az érzésért, de valami jön a végén, amire azt mondjuk, hogy igen, ez jó volt.
• Szerintem ez szép zárszó. Köszönöm!
• Én köszönöm!