Büszkeség és balítélet

Orsós Csaba bátyja inspirációjára kezdett el az egészségügyben dolgozni húsz évesen. Most, 30 esztendővel később rendkívül büszke arra, hogy idén a szakápolói képesítést is megszerezte, mert roma származásúként úgy érzi, neki mindig többet kell bizonyítani. De kollégáit is arra biztatja, legyenek büszkék magukra, mert ápolónak lenni kiváltság.

• Miért tartja kiváltságnak ezt a hivatást?
• Szerintem, ha valaki emberekkel foglalkozhat, ha az a munkája, hogy segítse őket, az kiváltság. Mi hatan voltunk testvérek. Szüleim mindig arra tanítottak minket, hogy segítsünk egymáson, és mindenkin, aki rászorul.Így nőttem fel, ezért például bizonyos élethelyzetekre nagyon érzékenyen tudok reagálni. És tényleg azt gondolom és érzem, hogy nekem ez a feladatom.
• Mostanában leginkább a szakma nehézségeiről hallani.
• Ez természetes, nem könnyű hivatás. Sokszor nekünk is kemény kihívás, de mindig meg tudunk újulni. És rengeteg a pozitív impulzus is, például amikor az emberek gyógyultan hazamennek az osztályról.Ezek nagyon tudnak inspirálni. Pedig sokan a mai napig is azt hiszik, hogy én vagyok a takarító. Valamikor ez is rosszul esett, de megtanultam kezelni. Mert mindegy mit gondolnak néhányan,belül, romaként is az a fontos és jó érzés, hogy ezt sikerült elvégezni.
• Úgy érzi, romaként bizonyítania kell?
• Sajnos nagy az előítélet a társadalomban. S bár nekem tényleg nincsen semmiféle beilleszkedési problémám, elvetettség érzésem vagy kisebbségi komplexusom, de azt gondolom, egy romának mindig többet kell nyújtania, amivel amúgy nincsen semmi baj.
• Szerintem ez egy fontos kérdés, hogy ezzel tényleg nincsen-e semmi baj…
• Egyszerűen többet várnak el. Bizonyítani kell. Mindenkinek kell, csak nekünk egy picit másképp az előítéletek miatt.
• Nem az lenne a helyes, hogy mindenkit egyformán kell megítélni?
• Igen, de mégsem. Nekem ez a tapasztalatom. És fontosnak éreztem, hogy bizonyítsam magamnak, a családomnak, barátoknak és ismerősöknek, hogy igenis el lehet kezdeni ebben a korban is tanulni. Úgyhogy tök jó, és nagyon büszke vagyok magamra.
• Lehet is. De még egy kicsit ugorjunk vissza az időben.Egy fiatal, 20 éves roma srác miért megy el segédápolónak?
• Volt egy bátyám, aki sajnos már nincs közöttünk. Ő is levelező szakon végezte el az iskoláit, még a rendőrtisztit is, végül pszichiáter lett Kiskovácsiban. Nekem igazából ő volt a példaképem, nagyon jó volt a kapcsolatunk. 16 évesen aztán egyszer kimentem hozzá meglátogatni, megláttam őt abban a fehér ruhában, és akkor tudtam, hogy ezt akarom csinálni, akkor lettem igazából szerelmese az egészségügynek.
• És ott is ragadt?
• 16 éves korom óta dolgozom, közben kitanultam még a festő szakmát, majd ahogy a katonaságtól leszereltem, 20 éves korom óta vagyok az egészségügyben. A bátyámnál, Kiskovácsiban kezdtem a pszichiátrián, ott tanultam meg a szakma alapjait.Ott voltam kilenc évet körülbelül, és utána jöttem ide a Jánosba, azóta itt vagyok. Ezt meg már úgy ismerem, mint a tenyeremet, bár amikor átköltöztünk a megújult Kútvölgyibe, az elején bevallom néha eltévedtem. Több osztályon is dolgoztam, ápolási osztályon, a neurológián, a pszichiátrián, és onnan jöttem át a belgyógyászatra 12 éve. És jól is érzem magam.
• Azért az elmúlt évek húzósak voltak nem?
• Eléggé. Hat éven keresztül jártam ide minden szombaton. Előbb az érettségit tettem le három év alatt, amit szintén támogatott a kórház, majd a szakápolóit.
• Hány éves volt, amikor elkezdte?
• Negyvennégy, most leszek ötven. És nekem nagyon egyben van ez a hat év. Minden szombaton itt voltunk. Tényleg, a két kezemen meg tudom számolni, mikor hiányoztunk. Hányszor mondtuk Pirivel, a kollégámmal, hogy 6 év, te jó isten, sose fog eltelni. Most meg nosztalgiázunk, olyanokról beszélgetünk, hogy ki mire emlékszik, krízishelyzetekben, hogy segítettük, biztattuk, húztuk egymást.
• Ez sokat számított?
• Hát, ha Piri nincs, meg a párom támogatása ilyen szinten, akkor lehet, hogy egy kicsit döcögősebben ment volna.De mindig húztak fölfelé.
• Az osztályon is támogatták?
• Abszolút, teljes mértékben. Ráadásul kaptunk ösztöndíjat, elég komoly összeget. Ez sok-sok embernek segítség volt. És a tanárok is jó fejek, közvetlenek voltak. Mindent megtettek, amit emberileg és szakmailag lehetett. Hogy csak egy példát mondjak. Egy kiskunfélegyházi iskola szervezésében zajlott a középfokú oktatás, de itt a Jánosban. Minden szombaton feljöttek olyan messziről minket tanítani. Tulajdonképpen ránk áldozták a szombatjukat éveken át. Ez nagy dolog.
• Milyenek voltak a csoporttársak? Szorosabb lett a kötelék?
• A vizsgán nagyon izgultunk egymásért, de előtte is folyamatosan tartottuk a kapcsolatot. Voltak, akik nemrég kerültek az egészségügybe, és egyből belevágtak a tanulásba is. Három évig iskolába járni és dolgozni nulla gyakorlattal, azért az nehéz volt. Szorítottunk mindenkinek. És ha lehet így mondani, kialakult egy kemény mag. Jó volt velük együtt lenni.
• A vizsgáról többen azt mondták, hogy nehéz volt.
• Központi tesztet kellett kitölteni, senki nem tudta, milyen kérdések vagy témák lesznek. S bár nekem érettségin latin volt az idegen nyelv, még így sem volt egyszerű az írásbeli.Úgy tudtam megírni, hogy részekre osztottam az latin kifejezéseket,így tudtam megérteni, pontosan miről van szó. Meg is lepődtem, hogy minden gyakorlati és elméleti rész ötös lett.
• Ez meglepő volt?
• De jó érzés is egyben. Az is igaz, hogy amikor bementem teljesen ura voltam a helyzetnek. Úgy voltam vele, bármit kérdezhetnek. Bármit. Éreztem és tudtam, hogy bennem van az a tudás, ami kell, és sikerült. És itt a bizonyíték, ötös lett. De azért meglepő is volt.
• Az miért van, hogy egy vizsgán ekkora a drukk, miközben az osztályon, egy adott krízishelyzetben a lehető legadekvátabb módon reagál?
• Nyilván nagyon sokat köszönhetek annak, hogy most már lassan 30 éve dolgozom az egészségügyben.A sok tapasztalatot, amit az osztályokon szereztem, élesben bármikor elő tudom venni, használni is tudom. Vizsgán meg a tankönyvet kell tudni. Például a kézfertőtlenítésnek vagy a kézmosásnak, mi afolyamata, hány fázisból áll, melyik az első, melyik a második, melyik az utolsó. Ezt itt tankönyv szerint kell elmondani. Szóval más a gyakorlat és más az elmélet.
• Tervek?
• Schandl tanár úr is ezt kérdezte. Nagy örömmel fogadta, hogy sikerült, gratulált és egyből azt kérdezte:’Csabikám, mi a következő? Hova megy? Egyetem, főiskola?’ Mondtam is neki:’Tanár úr, lassítson. Kicsit hadd pihenjek még.’
• Akkor vannak visszajelzések.
• Rengeteg, ami komolyan jó érzéssel tölt el. A főnővérem Zita, neki is nagyon hálás vagyok, a kolléganőm, Piri, aki egy csodálatos ember. De elsősorban a családom, az asszonykám, az ő támogatásuk nélkülözhetetlen volt. És hát tényleg nem azért, de őszintén köszönöm a kórháznak, az Ápolási Igazgatóságnak,hogy lehetőségetadott,hogy ezeket a sulikat elvégezzük.
• Gratulálok és sok sikert!
• Köszönöm!