Papp Andrea húsz évig vendéglátózott, aztán jött a Covid és egyik napról a másikra munka nélkül maradt. Próbált elhelyezkedni, sikertelenül, mígnem kórházunkban lett takarító. Majd segédápoló, s most már szakképzett nővér. Három éve dolgozik a Neurológiai Osztályon, ahol látott már csodákat. A grillpultot pedig végleg maga mögött hagyta, mert a betegek tudnak hálásak lenni, de a vendégek nem.

• Milyen volt 40 évesen pályát módosítani?
• Pályamódosítás előtt már üzletvezető voltam a Váci utcában, szóval nem ez volt a terv.
• És ha most visszahívnák?
• Soha többet, nem szeretném a régi munkámat folytatni.
• Na jó, de hát húsz évig azt csinálta.
• Azt csináltam, mert azt tanultam. De igazából nem is foglalkoztam vele, hogy mi lesz később, akkor a keresetem jó pénz volt, és hogy majd miből lesz nyugdíjam egyáltalán nem foglalkoztatott.
• Aztán jött a Covid.
• Igen és bezárt az étterem. Később minden bezárt. Próbáltam állást találni, felvettek a Sparba, aztán lerövidítették a nyitvatartást és ott is leépítettek. Végigjártam az összes létező helyet, piacot, sajtboltot, mindent. Semmi nem jött össze. Végül egy álláskereső portálon láttam, hogy a Szent János Kórházba azonnali kezdéssel takarítót keresnek. Nem volt más lehetőségem akkor és dolgozni akartam. A Traumatológiai Osztályra vettek fe
• Hogy érezte magát?
• Nagyon jó fejek voltak az ápolók, mondták, hogy jaj, ez a munka nem neked való, gyere át segédápolónak. A kereskedelemben dolgozó kollégám azt mondta, hogy menjek vissza a korábbi munkahelyemre és pozícióba a Váci utcába. A Covid után ki is nyitottak az éttermek és fél év múlva visszamentem. Pár hónap múlva megint bejelentették, hogy be kell zárni. Felhívtam a kórházat, nagyon kedvesek voltak, visszavettek akkor még ismét takarítói pozícióba, de akkor már a Neurológiára.
• Ezt még mindig átmenetinek gondolta?
• Igen, de már voltak kétségeim. Jó kapcsolatot alakítottam ki a főnővérrel, ápolókkal, valamennyi kollegával, akik folyamatosan kapacitáltak, hogy legyek segédápoló, javasolták az ingyenes ápoló képzést amit jó lehetőségnek éreztem.
• 2021 szeptemberében a Kórház szervezésében elindult, az ingyenes ápoló képzés, amire beadtam a jelentkezésem.
• Azért ez nem mindennapos, hogy egy takarítónőt elhívnak ápolónak. Ehhez mi kellett?
• A főnővért érdekelte, hogy kerültem ide. Minden dolgozót fontosnak tekintett, érdekelte mindenkinek az életútja, kinek mit tud segíteni.
• És hol volt az a pont, amikor azt mondtad, belevágsz?
• Valahol mindig tudtam, hogy lépni fogok, csak nem tudtam milyen irányba. Folyamatosan néztem különböző tanfolyamokat, hogy egy másik irányba elinduljak, vagy befejezzem a könyvelő iskolát, mert abból három évből kettőt már elvégeztem, csak nagyon drága volt. Ingyenes könyvelő oktatás meg nincs. Az ápoló képzés ingyenes volt, azonnal átvettek segédápolónak, és meg is szerettek, emiatt vágtam bele. Pedig bevallom sokáig vacilláltam, végül, elmentem a volt főnökömhöz a Váci utcába, és megkérdeztem, mi lesz, ha megint bezár az étterem. Azt mondta, akkor majd visszamész takarítani. Na, ezzel a lendülettel elköszöntem tőle, segédápoló lettem és beiratkoztam az ápoló képzésre.
• És hogy ment?
• Húzós volt, de most már azt mondom, megérte. Minden szombaton jönni kellett három éven keresztül. Nagyon sokat tanultunk, rengeteg gyakorlat, a végén még a vizsgafelkészítő péntekek is. A vizsgán a központi írásbeli volt legnehezebb, komoly felkészülést igényelt. Végül ötösre sikerült, és nem csak nekem, még másik négy osztálytársamnak
• Lehet azt mondani, hogy a szakmának minden csínját-bínját az elmúlt pár évben itt tanulta meg?
• Egyértelműen, egyből a mélyvízben. De itt nagyon sok segítséget kaptam mindenkitől. Az volt a legjobb, hogy az itteni kollégák tanítottak minket. Szinte minden osztályról eljött egy főorvos és egy főnővér, és úgy tanították meg az anyagot, hogy az eleve a Szent János Kórház protokolljára volt szabva. Például a mi neurológus főorvosunk és a helyettese úgy adták le a tananyagot, hogy azonnal hasznosítottam az új tudásom, mert elmondták, hogy az orvosok mit várnak el egy ápolótól ahhoz, hogy rendben működhessen az osztály. Tanítottak az idegsebészetről, Madarasi Anna főorvos asszony a gyerekosztályról, a higiéniáról, az ápolást a vezető szakdolgozóktól tanultuk A gyakorlatokon, három év alatt végig kell menni minden osztályon, úgyhogy mindenhol szerezhettünk tapasztalatot.

• Ez ennyit számít?
• Szerintem nagyon sokat számít, hogy az intézményi gyakorlathoz van igazítva az oktatás és nem egy külsős tanár jön, aki csak tanítja egy tanteremben, de nincs benne a mindennapokban.
• Milyen volt az „osztályközösség”? Azt láttam a vizsgán, hogy nagyon összetartó társaság.
• Nagyon jó volt. Folyamatosan segítettük egymást. Ha valaki nem tudott eljönni, akkor a tananyagot feltettük azonnal a csoportba. Előfordult, hogy segítettünk egymásnak a házifeladatok elkészítésében is. Szinte összenőttünk három év alatt.
• Alakultak olyan kapcsolatok, amik túlmutatnak az osztályközösségen?
• Igen, barátságok is kialakultak. Én például Lukasikné Csákó Mónikával jártam gyakorlatra mindenhová, és vele nagyon jó barátságba kerültünk.
• Lesz folytatás?
• A vizsga után volt egy buli és ott abban maradtunk, hogy minden évben lesz osztálytalálkozó. Majd tíz év múlva kiderül, hogy működik-e.
• Hogy érzi magát az osztályon?
• Én itt nagyon jól érzem magam, tényleg. Egyrészt elképesztő segítőkészek a kollégák és a vezetés. Például úgy készítik el a beosztást, hogy nekünk jó legyen. Ha bárkinek baja van, beteg, vagy magánügyi probléma, azonnal cserél a kolléga, a főnővér, Mezőcsáti Melinda minden segítséget megad, ha kell, beáll osztályra is, és velünk együtt dolgozik. Amikor látja, hogy el vagyunk úszva, akkor szalad utánunk, hogy ’na, majd én akkor ezt átveszem’. De talán unatkoznék is egy másik osztályon, szeretem a pörgést. Most már tudom, hogy sokkal szívesebben ápolom a betegeket, mint kiszolgálom az étteremben a vendégeket. Az ápolási szakma egy szép hivatás, de nem tudja mindenki csinálni.
• Kinek ajánlaná?
• Aki szereti az embereket és van türelme. Aki hivatásnak tekinti a segítséget. Aki képes támogatni, támogató lenni a beteg ember számára. Aki büszke arra, hogy ÁPOLÓ!
• Akkor marad?
• Pedig mielőtt idekerültem még a vérvételtől is féltem. Amikor vért vettek tőlem, majdnem elájultam. Most simán megcsinálok bármit. Például elképesztő sikerélmény volt, amikor először tudtam beszúrni egy branült. Valahogy átalakul az ember belül, egyszerűen annyira a napi rutin része lesz, hogy eltűnik ez a félelem, miközben segíteni akarok.
• Meg lehet szokni azt is, hogy folyamatosan betegek között van? Az is a rutin része lesz?
• Azért amikor meghal valaki az mindig nehéz. Az elsőt végig bőgtem, a másodikat is. A legtöbben itt vannak hónapokig, aztán megszeretjük őket. Most már nem sírok.
• Pedig most is elérzékenyült.
• Eszembe jutott az első. Nehéz. De jó is, mert csodálatos dolgok is vannak. Pont ma volt bent egy betegünk, akiről azt hittük, már nem fog felépülni. Egy fiatal nő, egyik napról a másikra bekerült az őrzőbe, nem akart enni, teljesen lesoványodott, rettenetesen zavarodott volt, szondája, katétere, monitorozva volt. Az itteni orvosok úgy helyrehozták mégis, hogy most teljesen jól van, meggyógyult. Volt egy 40-es férfi betegünk, aki stroke-ot kapott, és teljesen lebénult a fél oldala. Ő annyira akart gyógyulni, hogy félig bénán is azt mondta, ő akkor is felül. És végig csinálta, bár sokszor lelkileg a határait feszegette. Például amikor nem tudott mosakodni sírt, hogy ez milyen szégyen. Két hónapot volt nálunk és a saját lábán ment el. Az utolsó hetekben már a lépcsőn, a gyógytornásszal szaladgált. Ő is nagyon megmaradt, mert ez szinte csoda. És le a kalappal az itt dolgozó orvosok és nővérek előtt.
• Ezek szerint megtalálta a helyét, érdemes volt végigcsinálni?
• Nagyon szeretek az osztályon dolgozni. Az oktatás is jó színvonalú. Megéri végigcsinálni. Pedig a végén már nagyon fáradtak voltunk, féltünk nem akartuk. Azt mondtam, csak legyen vége, az se érdekel, ha megbukok. Nagyon fáradtak voltunk. De most már nagyon jó érzés, hogy megvan. Tényleg megéri.
• Köszönöm a beszélgetést!
• Én is köszönöm!