17 évesen virágkötőként kezdte, majd 40 évesen egy nyugdíjas otthonban lett szociális gondozó és ápoló. Tíz évvel később leérettségizett és 2021-ben, a Covid közepén helyezkedett el a Szent János Centrumkórházban. Abban az évben indult az intézményben szakápolói képzés, így 53 évesen belevágott, idén pedig sikeresen levizsgázott. Jelenleg a Traumatológiai osztályon dolgozik éjszakás ápolóként. Szereti az örökzöldeket és szerinte a férfiak hálásabb betegek. Farkas Anitával beszélgettünk.

• Van, aki már gyerekként óvónő vagy ápoló szeretne lenni, van, aki felnőttként érkezik el oda, hogy segítő szakmában találja meg a helyét. Ön melyik csoportba tartozik?
• A másodikba, bár szerintem a legtöbben 14, de még 18 évesen sem tudják eldönteni, mivel szeretnének foglalkozni. És talán nem is kell. Ma meg már végképp nem olyan világot élünk, hogy valaki elhelyezkedik egy munkahelyen és onnan megy nyugdíjba.
• Ezek szerint Ön sem tudta?
• Kerestem a helyem. Emlékszem, nyolcadikos koromban valami pályaválasztási napon egy egészségügyi iskolába is elmentünk többen az osztályból. Kíváncsi voltam, de végül azt éreztem, hogy ez nagyon jó, nagyon szép, de nem megyek kórházba dolgozni.
• Nem így lett végül….
• Nem, és ebben sok minden közrejátszott. Igazából én nagyon korán eldöntöttem, hogy kertész leszek, kertészmérnök szerettem volna lenni. De talán emlékszik rá, hogy a ’80-as években az volt a mondás, hogy legyen egy jó szakmád. S bár én szerettem volna szakközépbe menni, lebeszéltek róla, hogy engem oda úgysem fognak felvenni. Nem voltam igazán jó tanuló, olyan erős közepes, állítólag az érettségire nem voltam alkalmas. Annak idején, így kerültem szakmunkásképzőbe. Később pedig nem nézték jó szemmel, hogy munka mellett tanuljak, így nem tudtam leérettségizni sem.
• Sajnálta?
• Igazából? Akkor nem. ’86-ban végeztem, mint dísznövénykertész, és virágkötőként dolgoztam 2006-ig. És nagyon szerettem, szerettem virágüzletben dolgozni.
• Akkor mégis hogyan maradt ez abba?
• Eleinte a Rozmaring TSZ-ben dolgoztam, azután a Virágértnél, csak idővel ezek megszűntek, illetve magánosították őket. Szerződéses üzletek lettek és hát bevallom, nem vagyok egy vállalkozó alkat. Próbáltam így is elhelyezkedni, de vagy kevés volt a fizetés, vagy fel sem vettek, mert inkább a család dolgozott a boltban. Így aztán muszáj volt váltani, elmentem a munkaügyi központba, és elvégeztem egy szociális gondozó és ápolói képzést.
• Miért pont ezt? Beugrott a pályaválasztási nap?
• Sokkal prózaibb oka volt. Egyrészt ezt lehetett érettségi nélkül elvégezni, másrészt ingyenes képzés volt azok számára, akiknek úgymond 15 éve „elavult” az alapszakmája. Tehát 2008-ban szociális gondozó és ápoló lettem a Fővárosi Önkormányzat Idősek Otthonában, tulajdonképpen azóta dolgozom az egészségügyben. Igaz volt egy pici kitérő, még a covid előtt visszamentem dolgozni egy nagy kertészetben, itt Pesten. Nagyon szerettem, csak a Covid miatt leépítettek minket. És akkor döntöttem el végleg, hogy az egészségügyben maradok. Jól érzem magam, és ez mindig biztos. Egészségügyre mindig szükség van, a nővérekre mindig szükség van.
• És ha most valaki azt mondaná, hogy gyere virágkötőnek?
• Ennyi. Ez nekem így jó.
• Úgy tudom, a mostani képzéshez már kellett érettségi. Ez hogyan lett meg?
• Még az akkori főnővérem mondta, hogy na, akkor tanulni kellene tovább. Nem kényszerből, segítőleg kapacitált. Így 2018-ban, kereken 50 évesen estin leérettségiztem.
• Nehéz volt?
• Hetente kétszer kellett menni munka mellett, én meg dolgoztam az otthonban, dolgoztam az Uzsoki Kórházban, meg még házi gondozásba is jártam.
• Azért ezt ilyen korban már nem vállalják be sokan…
• Muszáj, mert ahhoz, hogy tovább tudjon lépni az ember, néha vissza kell lépni. Így tudtam továbblépni. És amikor 2021-ben idejöttem, így tudtam elkezdeni ezt a képzést.
• Újabb kemény évek?
• Igen, de megérte. Meg persze elkezdeni mindig könnyebb. Többen kezdtük, de sokan lemorzsolódtak, elmaradtak, végül 14-en végeztünk most. Azért ez nagyon embert próbáló. Három évig minden szombaton ott lenni és csinálni, mellette dolgozni, háztartást vezetni, meg hát azért itt felnőtt emberekről van szó. Anyukák, apukák, akik keményen dolgoznak és mellette beülnek a padba tanulni.
• A tanfolyam nehéz volt, vagy a munkatapasztalat segített?
• Voltak nehéz részek benne. Én például nagyon nehezen tanulom a szárazabb, nem látványos elméleti tárgyakat. Gyakorlatias vagyok, jobban szeretem, ha látom, hallom, amit meg kell tanulni. Az anatómiát például Jagó Melinda tartotta, egyébként kollégánk, ápolási igazgató-helyettes. Őt nagyon-nagyon kedveltük. Jól beszélt, érthető és tanulható volt az, amit elmondott. Nem kellett úgy hozzáolvasni, elég volt csak átnézni az anyagot.
• Milyen volt a csapat?
• Egy jó kis összetartó társaság lett. Segítettük egymást a tanulásban, aki jobban ráért, az kidolgozta a feladatokat, és megosztotta, hogy aki akar mazsolázzon belőle. Szuper kis közösségé váltunk, amihez biztos az is hozzájárult, hogy nagy többségében itt dolgozunk a Jánosban. Nagyon összekovácsolódtunk, ami most a vizsgán is meglátszott. Segítettük egymást, aggódtunk a másikért, hogy na, kinek sikerült, biztos, hogy sikerült? Mindig bevártuk egymást, ne hagyjunk ott senkit, együtt vagyunk, együtt jöttünk, együtt menjünk! Ez így jó volt.
• Ehhez a három évhez azért nyilván kellett egy támogató munkahelyi légkör is.
• Egyértelmű, anélkül nem ment volna. A főnővérnek a munkabeosztásban variálni kellett, hogy nekem minden szombatom szabad legyen. Vagy legalábbis nagy többségében. De itt a traumatológián maximálisan minden segítséget megkaptam ahhoz, hogy tanulni tudjak.
• Ha már így belelendült, esetleg még egy lépcsőfok?
• Kilenc évem van a nyugdíjig. Szerintem ez így nekem elég. Eleinte voltak még terveim, de most egy kicsit pihenek, mint a gyerekek. Most nyári szünet van, és majd meglátjuk, hogyan tovább.
• A pihenésről jut eszembe, a kertészkedés teljesen elmaradt?
• Nem, az örök szerelem. Van kertem, ott élem ki magam.
• Különleges növények?
• Hú, hát igazából nekem nagyjából csak azok vannak, például tizenvalahány fajta fenyő, nagyon szeretem az örökzöldeket. Van egy kis kerti tavam is, most készülök átépíteni egy picit nagyobbra. Vagy amikor jön a halottak napja, akkor a kolléganőknek szoktam csinálni temetődíszeket, koszorúkat, ilyesmi.
• Megtalálta a helyét? Jól érzi itt magát? Vannak pozitív élményei?
• Nem azt mondom, hogy mindennapos, de azért összességében nagyon sok örömet, pozitív visszajelzést kapok. Például amikor valaki hálás a munkámért az elképesztő energiát tud adni. Amikor látni valakinek akárcsak a szemében a köszönetet, azért, amit csinálok, az irtózatosan jól esik. Vagy látni valakit felépülni egy komoly betegségből, hogy amikor bekerül etetni, itatni kell, majd gyógyulva hazamegy, akkor azt mondom, hogy igen, igen, ezért megéri. Persze rossz élmények is akadnak …
• Például?
• Amikor odavágják az embernek, hogy „azért kapja a fizetését”, meg hogy „azért van itt, hogy megcsinálja”. Mert igen, ezért vagyok itt és fizetést is kapok érte, de fontos az emberség a betegek részéről is.
• Ezt sokszor hallja?
• Tisztában vagyok azzal, hogy ilyen helyzetben mindenki türelmetlenebb. És tényleg átérzem a fájdalmát, a tehetetlenségét, a kiszolgáltatottságát. Például amikor valakit nem tudnak rögtön megoperálni, mert olyan gyógyszereket szed, ami miatt nem lehet, tehát várni kell. És ilyenkor nem múlik az idő, minden mozdulat fájdalmas, nem tudja elvégezni a szükségleteit, mindenre rá van szorulva, szörnyű állapot. És nyilván türelmetlenebb, mond olyan dolgokat, amivel megbántja a másikat, úgy, hogy észre sem veszi. De persze a többség tényleg kedves, aranyos, megköszönik, ha csak egy pohár vizet adunk neki, holott tényleg az a dolgunk, hogy kiszolgáljuk, segítsük őket. Meg hát nagy különbség van a férfiak és a nők között.
• Tényleg?
• Igen, mert a legtöbb férfi tud kérni és tud köszönni. A nők többsége nem, egy nő elvár. Valamiért ez a tapasztalatom, egy férfi elfogadja, hogy fáj, de tűri, mert elfogadja, hogy nem tudnak mit csinálni. De lehet, hogy ebben benne van az is, hogy többségében az ápolók nők, nem tudom…
• Egy utolsó kérdés: megérte végig csinálni a tanfolyamot?
• Én azt ajánlanám mindenkinek, hogy ha van lehetősége tanuljon. Ettől csak több lesz az ember. A tudást nem vehetik el tőlünk, az már a miénk. És ha még díjazzák is, miért ne?

Kórházunk 2021. szeptemberében indította el saját ápoló képzését a Kanizsay Dorottya Katolikus Gimnázium és Egészségügyi Technikum és Szakképző Iskolával együttműködésben. A 3 éves képzés végeztével kórházunk tíz dolgozója szerezte meg az általános ápoló végzettséget. Közülük négyen, Papp Andrea, Sándor Noémi, Farkas Anita és Orsós Csaba arra is vállalkoztak, hogy saját életútjukról mesélve igyekeznek megmutatni, miért nem késő soha elkezdeni a tanulást, mi motiválta őket, hogy ezt a hivatást válasszák, és hogyan kerültek az egészségügyi pályára.

Aki pedig ezektől a történetektől kedvet kapna akár 20 évesen, akár negyven fölött is, hogy valódi hivatást válasszon, azt várjuk sok szeretettel a szeptemberben újra induló 13. évfolyamunkon, valamint gyakornoki programunkban! Érdeklődni és jelentkezni az apig@janoskorhaz.hu email címen lehet, a jelentkezés feltétele: érettségi bizonyítvány.