In memoriam Dr. Pelényi Attila
„Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló”
(Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd)
Mit lehetne elmondani Attiláról?
Szavakkal egy olyan emberről, akit egész életében a tettei határoztak meg. Minden, amit tett, és ahogy tette. Ahogy élte az életét, ahogy Isten engedte neki, és ahogy vezérelte őt. Fő vezérelve volt: Jót, és jól! Így élte le életét. Így nőtt fel, végezte el iskoláit, alapított családot, nevelte lányait, gondozta unokáit, és nem utolsósorban felnevelt több gyermeksebész generációt, akik nagyon sokat köszönhetnek neki.
Egész életében az egyenes jellem és az egyenes gerinc jellemezte, és ez a szó átvitt és tényleges értelmében. Egyenes gerinccel viselte az élet minden megpróbáltatását, így betegségeit is. Soha egy panaszszó nem volt hallható tőle. Így viselte infarktusait, csípőműtétjeit és az ennél rosszabb és rosszabb betegségeit. Mindent, de mindent elbírt és elviselt, és akkor jött egy baleset, amit már ő sem viselt el.
2023.10.09-én elment. 81 éves volt csak. Itt hagyott minket, és ezzel nagy felelősséget és feladatot hagyott ránk, hogy vigyük tovább azt, amit ő elkezdett és belénk plántált. Reméljük, hogy méltók leszünk rá.
Attila 1942.03.02-án született Szekszárdon, szerény dolgos családban. Édesapja Szekszárd méltán híres cukrásza volt. Később az államosítás után, miután elvették a céget és kilakoltatták őket, a szekszárdi kórház cukrásza lett. Itt ismerkedett meg Attila az orvoslással, és már fiatalkorában eldöntötte, hogy orvos lesz, holott ezidőtájt leginkább a sport töltötte ki az életét. Kiváló atléta volt. Iskoláit Szekszárdon végezte, majd Pécsre járt egyetemre. 1967-ben végzett.
A végzés után „felsőbb irányítással” az egykori Baranya megyei KÖJÁL-nál helyezkedett el, ahol bányaegészségügyi orvosként dolgozott. Itt rálátott egy olyan rétegre, amit nem sokan ismerhettek. Ez az élmény és munka végig kísérte egész életében. Mindig is az elesettek és a kiszolgáltatottak segítése volt a vezérelve. Később Komlón helyezkedett el a sebészeti osztályon, és szerzett szakvizsgát sebészetből. Erről az időszakról mindig szívesen és színesen mesélt. Élmény volt hallgatni történeteit. Itt ismerkedett meg a gyermeksebészettel és a sportsebészettel, mint kinevezett konziliárius. Így fordult később a gyermeksebészet felé: a pécsi Gyermekkórházban talált igazi hivatására, a gyermeksebészetre. Később elhivatottsága és segítő szándéka Líbiába vezérelte, ahol több mint 3 évet töltött, részben egyedül, részben családjával. Egyedüli gyermeksebészként egy országnyi terület összes gyermeksebészeti esetét látta el, mérhetetlen tapasztalatot szerezve. Még arabul is megtanult! Visszatérése után a Heim Pál kórházba hívták, ahol több mint 10 évig végezte felbecsülhetetlen munkáját. Közben traumatológia szakvizsgát is tett, és egyike lett azon kiváló gyermeksebészeknek, akik mindhárom szakvizsgával rendelkeztek. Ma már ez olyan kuriózum, amit sehol sem találunk. A gyermektraumatológiai szekció alapító tagja volt.
2000 nyarán jött át a Szent János kórházba osztályvezetőnek. Baksa főorvos úr halála után vette át az osztályt. A budai oldal egyetlen gyermeksebészeti osztályaként nagy felelősség és sok munka jutott neki osztályrészül. De kitartása és embersége révén egybeforrasztotta az osztályt. Mindenki felnézett rá, és elismerte rátermettségét és tenni akarását.
Munkásságát az évek során többek között Batthyány-Strattmann-díjjal, és kórházunk Semmelweis gyűrűjével is elismerték.
2013.áprilisában vettem át tőle a stafétát, de ezután is az osztály aktív, odaadó munkatársa maradt. Ahogy mondta, ez tartja karban a szellemét. Sokat és jókat beszélgettünk szakmáról is, de ami fontosabb, az életről. Kultúráról, politikáról, családról.
Családról, amit mindig kiemelt helyen kezelt. Sokat mesélt róluk, akik közül néhányukat személyesen is ismerhettem. Pannit, szeretett feleségét, mindig nagy szeretettel és rajongással emlegette, aki megteremtette számára a lehetőséget, hogy a munkájára koncentrálhasson. Lányait, Rékát, Petrát, Ritát, akiket rajongásig imádott, és akik hasonlóan imádták és felnéztek szeretett édesapjukra. Unokáiról, akik időközben felnőttek lettek, mindig nagy szeretettel beszélt, bár számukat jómagam nem is tudom felsorolni, annyian vannak. Ők és mi is, a tanítványai, akiket fogadott gyermekeként kezelt minden időben, szétszóródtunk a világ több tájára, de a szellemisége és a családba, munkába vetett hite mindörökre egyben tart.
Nem ismertem nála tájékozottabb embert, legyen az színház, zene, vagy bármi. Nagyon szerettem vele beszélgetni. Szeretett bent lenni. Nagyon sokat köszönhetek én is neki személyesen. Sokat segítette a munkánkat egy-egy megjegyzésével, meglátásával. Hozzáállása, tartása, magatartása és szellemisége, amit örökül kaptunk tőle, elkísér minket is a végsőkig.
Isten adjon neki örök fényességet és megnyugvást!
Mona Tamás
