Édesanyám 38 évig dolgozott itt ápolónőként, de édesapám is az egészségügyben dolgozik már 40 éve. Már az iskolai gyakorlati időmet is itt töltöttem a kórházban. 1997 óta dolgozom ápolónőként, de elvégeztem a diabetológiai szakápoló képzést is. Soha nem is akartam főiskolára menni vagy netán orvos lenni, ahogy nem tudnám elképzelni magam egy butikban vagy irodában sem napi nyolc órában. Pontosan azt csinálom, amire a családomban gyermekkorom óta készülök.
Miért pont a II. Belgyógyászati Osztályra esett a választása?
Az ápolási feladatoknak azt a részét szeretem igazán, amikor a beteget valóban gondozom is testileg, lelkileg: megfésülöm, kiültetem az ágy szélére, és ha lehet, leülök mellé, ha csak öt percre is, beszélgetni, oldani a félelmeit, esetleg a magányát. Erre itt van módom az Intenzív Osztályon nem lehetne megtenni. Gyerekosztályon azért nem tudnám elképzelni magamat, mert szerintem többet sírnék, mint a gyerekek vagy az aggódó anyukák. Itt viszont kiteljesedhetek, még hajat is vágok, ha attól érzi komfortosabban magát a beteg. Az idősgondozásban igazán megtalálom magam.
25 év után mi tudja motiválni nap mint nap?
Szerintem senkit nem lep meg, ha elárulom, hogy ez idővel egyre nehezebb. Elsősorban a csapat, aminek a tagja vagyok, bár sokan jönnek, sokan el is mennek, de van egy erős mag, akik közül mindenki több mint 10 éve van már itt. A covid előtt rendszeresen össze is jártunk az egyik kolléganőmnél. Nagyon jó a kapcsolatunk a főnővérünkkel, jó orvosaink vannak, akiktől a mai napig is lehet tanulni, kérdezni. Ez egy olyan szakma, ahol addig tanulunk újdonságokat, amíg végezzük a dolgunk. A kórház biztosítja is, hogy tudjunk tanulni, kiváló továbbképzések vannak. Előadásokat tartanak, folyamatos a szakmai megújulás. A másik hatalmas motiváló erő, amikor a beteg hálásan megszorítja a kezem, vagy ha egy visszatérő betegnek felcsillan a szeme, amikor meglát. Dolgoztam más intézményekben, más osztályokon is, de itt tanultam meg nővérnek lenni. Az első főnővéremtől és az akkori orvosoktól. Azóta érzem itt otthon magam.
Ilyen gazdag szakmai tapasztalattal jelenthet még valami kihívást a munkájában?
Nem vagyok már fiatal, a fáradtság, a kimerültség olykor már problémát jelent. A munkahelyi és családi kötelezettségek összeegyeztetése se mindig könnyű. Szerencsére a gyermekem már 17 éves, ha előfordul, hogy nem érek haza a tervezett időben, el tudja látni magát, nem kell neki felügyelet, mint régebben. Ami még mindig nem könnyű, hogy olykor nehéz elfogadtatni a határozott fellépésemet a betegekkel. De nekem az elsődleges feladatom a gyógyulás segítése, és ebben jellemző rám, hogy katonás vagyok. Szerencsére, akik pár nap alatt jobban megismernek, általában rájönnek, hogy a javukat akarom, és az ő érdekeiket képviselem olyan határozottan.
Ön szerint a pályán töltött évei alatt mi változott meg leginkább az egészségügyben?
Ma már sokkal türelmetlenebbek, sietősebbek az emberek, ez a betegekre és a személyzetre is igaz. Persze a leterheltségünk is nagyon megnőtt, amire régen 3-4 ember jutott, arra most időnként csak ketten vagyunk. Kevesebb idő jut így mindenre. Én inkább túlórázom, de amit megígértem a betegeknek, azt megcsinálom – így vagyok csak nyugodt. Tegnap például még visszamentem, hogy elköszönhessek egy betegtől, mert tudom, hogy csütörtökön elkerül az osztályról. Elsírta magát és kezet csókolva búcsúzott, köszönte meg a munkámat. Látok azért számos pozitív példáit a fiatalok között is. Oktató kórház lévén sokan jönnek hozzánk gyakorlatos kolléganők is, és tényleg van, akiben lehet látni a lelkesedést és a tenni akarást.
Mit tanácsolna nekik, a fiataloknak: hogyan tudják megőrizni ezt a lelkesedést hosszú évekig?
A legfontosabb talán, hogy az együttérzés, támogatás, empátia érzése mellett meg tudjuk őrizni a saját lelki egészségünket, nélkülözhetetlen ez a képesség a segítő foglalkozásban dolgozók számára. Erre mindenkinek más módszere van. Az én megküzdési stratégiám, hogy havonta kell egy nap, amikor otthon vagyok és nincs körülöttem senki más. Ilyenkor csönd van, nem kapcsolok be tévét, rádiót, nem szól hozzám senki, csak élvezem a nyugodt csendet. Mindegy, hogy mit csinálok az alatt a 8-10 óra alatt, a lényeg a csönd és az egyedüllét. Megnyugtat, szinte kimossa belőlem a 12 órás pörgéseket. Ez az én megtartó rituálém.
