„Nekem dolgoznom kell, mert ez az életem!”
Stefanics Jánosné 1968 óta dolgozik kórházunkban, ma már nyugdíjasként. Azóta számos változást hoztak magukkal az évek, ám elhivatottsága, motivációja és kedves természete változatlan maradt. Ma is ugyanolyan lelkesen érkezik az intézménybe minden nap, mint mikor először belépett a kórház kapuján.
A kezdetektől a Traumatológiai Osztályon dolgozik?
Nem, a IV-es számú Tüdőbelgyógyászaton kezdtem meg a munkát az A épületben, ahol igazán jól éreztem magam. 1971-ben lettem főnővér a Bronchológiai Osztályon, majd, amikor ez megszűnt, 1977-ben a Traumatológiai Osztályonkezdtem el dolgozni mint főnővér, egészen 2003-ig töltöttem be ezt a pozíciót. Eközben a Baleseti Sebészetesen is dolgoztam, ám az akkori vezetőm megkért, hogy maradjak itt, és örömmel tettem eleget a kérésnek. Szerencsésnek mondhatom magam, mert mindig kiváló vezetőim voltak. Ez jelenleg is igaz, minden nap erőt adnak és támogatnak.
Hogyan lett ápoló?Mindig is tudta, hogy az egészségügyben fogja meglelni a hivatását?
A családi hátteremnek döntő szerepe volt abban, hogy ezt az irányt választottam. A szüleim olyan emberek voltak, akik bármikor, bárkinek szívesen segítettek, ez a segítőkészség pedig bennem is él. Nagycsaládból származom, öten voltunk testvérek, sokat segítettem a kisebbek körül. A gyerekek iránti szeretetemet édesanyám is felismerte, aki bölcsődében dolgozott. 1960-ban a Heim Pál Gyermekkórház hirdetett egy csecsemő-és gyermekápolói és gondozási képzést Budapesten, nem volt kérdés, hogy jelentkezem rá. Sikeresen el is végeztem, majd hatévig dolgoztam Szekszárdon a gyermekosztályon, amire örömmel tekintek vissza. Miután megismertem a férjemet, visszaköltöztünk Budapestre. Az akkori főnővérem a János Kórházat ajánlotta, a javaslatát megfogadva jelentkeztem a Tüdőbelgyógyászatra. Ehhez természetesen egy ápolói felnőttképzés elvégzésére is szükség volt. Amikor erre az osztályra kerestek főnővért, főiskolai szintű osztályvezetői képesítést szereztem, és végül ebből a pozícióból is mentem nyugdíjba.
Ennyi év után mi motiválja a mindennapokban?
Az, hogy sikeresen végezzük a munkánkat. Eredményesen dolgozunk együtt csapatban, amiben sok a fiatal, akiktől minden nap tanulok valami újat. A kollégák nagyon kedvesek és befogadók, szeretem őket. Nemcsak szakmai témákról beszélünk, hanem magánéleti sikerekről, családról, tanácsokat adunk, tapasztalatokat cserélünk egymással.
Mindebből látszik, hogy nagyon erős a munka és a kórház iránti szeretete.
Így van, nem is tudnék már otthon ülni. A koronavírus-járvány miatt három hónapig otthon kellett lennem a korom miatt, ami nagyon nehéz időszak volt számomra, alig vártam, hogy visszajöhessek. Viszont a pandémia által talán nőtt az ápolói szakma megbecsültsége, ami erkölcsi és szakmai motivációt is jelentett a kollégáknak. A munkám mindig is meghatározó része volt az életemnek, bár nem mindig volt egyszerű összeegyeztetni a magánélettel, hiszen itt nem számít az ünnepnap vagy a hétvége. De a családom és a baráti köröm is mindig támogatott,megértéssel és szeretettel vett körül. A szüleim azt mondták, nekem dolgoznom kell, mert ez az életem. Addig szeretnék itt dolgozni, amíg csak bírom. Mindenkivel jó viszonyt ápolok, szeretem a kollégáimat, a főnökeimet, jól esik, hogy igénylik a segítségemet.
Mi jelenti a legnagyobb kihívást a mindennapokban?
Talán az alkalmazkodás a betegek különböző természetéhez, hiszen nem vagyunk egyformák, és mindenki máshogy kezeli a nehéz helyzeteket. Egy ápolónőnek azonban megvan az a képessége, hogy egy kedves szóval, egy mosollyal meg tud nyugtatni egy feszült, akár elégedetlen beteget. Meg kell tudni, mit szeretne a beteg, megnyerni őket, így mindjárt könnyebben megy az ápolás folyamata. Az odafigyelést a betegek is meghálálják, jóleső a köszönetük.
Bizonyára sok emlékezetes élménnyel gazdagodott az évek alatt.
Fel sem lehetne sorolni mindet!Igazán szívet melengető, amikor idős, 80-90 éves betegek is a saját lábukon sétálnak haza tőlünk, vagy a betegek még keresnek bennünket a gyógyulásuk után is. Arra szintén szívesen gondolok vissza, ha a fiatalok megfogadják a tanácsaimat. Mindenkit arra biztatok, hogy tanuljon. Több kolléganőmet is ösztönöztem továbbtanulásra, amit végül mindig megköszöntek, és elismerték, hogy igazam volt. Ez leírhatatlanul jó érzés.
Mi változott a szakmában azóta, hogy elkezdte a pályát?
Számomra a legszembetűnőbb a technikai fejlődés. Amikor elkezdtem itt dolgozni még nem voltak ilyen szép berendezéseink, modern felszerelések. Ezért is örülök a fiatal kollégáknak, akiktől tudok tanulni és lépést tartani a változásokkal.
Bár láthatóan a munkája által is feltöltődik, hogyan szokott kikapcsolódni?
Nagyon szeretem a természetet, például a Tabánban, a Gellért-hegyen és a Vérmezőn vannak olyan fáim, amiket évek óta figyelek. Örömmel tölt el a látványuk, gyönyörűek. Rengeteget olvasok, sokatbeszélgetek a barátokkal.Igyekszem minél többet sétálni, nem ülök buszra egyből, hanem nekivágok az útnak gyalog, mert szeretek mozogni. Szeretek utazni, kirándulni, a családommal a Balatonhoz menni, vagy, ha tehetjük, meg sem állunk a tengerig.
