Az elmúlt időszakban az egészségügyi szakdolgozók munkájának fontosságára a megszokottnál nagyobb figyelem irányult. Ápolók napjához kapcsolódó portrésorozatunkban ápoló kollégáink mesélnek arról, miért választották ezt az odaadást és kemény munkát kívánó, számukra mégis sok örömet adó hivatást.
Janik Krisztina 1995 augusztusa óta dolgozik kórházunk Gyermeksebészeti Osztályán, a kezdetek óta töretlen lelkesedéssel és elhivatottsággal. Többféle szakmai képesítést is szerzett az évek során, legutoljára a csecsemő-és gyermekápoló végzettséget. Krisztina még a nehéz pillanatokról se tud úgy beszélni, hogy ne üssön át szavain a szakma szeretete.
„Úgy érzem, itt a helyem, itt érzem jól magam.”
Az általános ápolói és asszisztensi végzettség megszerzése után még felnőtt szakápolói képesítést is szereztem — kezdi Janik Krisztina, a Gyermeksebészeti Osztály ápolónője, aki 1995 augusztusa óta dolgozik a János Kórházban töretlen lelkesedéssel és elhivatottsággal. A Gyermeksebészeti Osztályon kezdtem el dolgozni,ezért egy idő után elvégeztem a csecsemő- és gyermekápoló képzést is.
Mi vonzotta az egészségügyi pályában?
Mindig is egyfajta érzékenységgel fordultam az emberek felé. Gyermekkorom nagy filmsorozatai is befolyásoltak ebben, a Klinika vagy a Kórház a város szélén, már akkor elbűvöltek a kórházi történetek, és minden, ami a gyógyítással kapcsolatos. Édesanyám bölcsödében dolgozott, nyaranta én is dolgoztam náluk, a gondozónőknek segítettem. Ez a tapasztalat is segített a pályaválasztáskor, úgy gondoltam, hogy az egészségügyben mindig lesz munkahely. Akkor persze még csak sejthettem, hogy ez lesz számomra a megfelelő hivatás, de ma már tudom, hogy jól döntöttem. A nehéz pillanatokban se tudtam elképzelni soha, hogy mást csináljak. Szeretem a szakmámat.
Hogyan került a Gyermeksebészeti Osztályra?
Annak idején egy barátnőm dolgozott itt, az ő biztatására jelentkeztem, és azóta is itt vagyok. Az osztály különböző részlegein dolgoztam, eleinte az azóta már megszűnt égési részlegen, nyolc évig. A gyermekem születése után az intenzív részlegre jöttem vissza, a második gyermekemmel otthon töltött idő után pedig a sebészetre, ami egy kicsit nyugodtabb részlegnek minősül. Vannak nehéz esetek persze itt is, de csodálatos érzés, amikor súlyosan beteg gyerekek, akár hónapokon át tartó ápolás után gyógyultan indulnak haza. Az ilyen esetekben szinte családias kapcsolat alakul ki köztünk. A családoknak egy-egy trauma után rengeteg támogatásra és a biztatásra van szükségük, én pedig boldog vagyok, hogy ebben is tudok segíteni. Sokan gondolják, hogy a gyerekekkel nehezebb, mert kevésbé együttműködőek, de én nagyon jól szót értek velük, az ápolás is lehet játékos. A kisebbekkel sokat játszunk, így a kellemetlenebb műveleteket is jobban viselik.
Említette, hogy vannak azért nehezebb pillanatok is.
Természetesen előfordulnak hullámvölgyek, mint minden ember életében, bármelyik szakmában.De, érdekes módon, mindig akkor jön egy megerősítő visszaigazolás a feletteseim, a kis betegek vagy a családjuk felől, amikor kicsit veszítek a motivációmból. Újra és újra tudatosul bennem, hogy ezt a munkát csinálni kell, és érdemes is csinálni. Sok pozitív visszajelzést kapunk a szülőktől, akik hálásak az igyekezetünkért. Volt például egy külföldi szülő, aki erős fenntartásokkal érkezett, sokat aggódott, amikor a gyermeke bekerült a kórházba. Kis idő után azonban egyértelmű pozitív tapasztalatokat szerzett, és ezt vissza is jelezte nekünk: hangsúlyozta, hogy milyen rend és tisztaság van az osztályon, megköszönte, hogy mindig rendelkezésre állunk, ha kérdése vagy kérése van.Nagyon motiváló a közösség is. Rengeteget számít, hogy kiváló társaság alakult ki itt nálunk. A kollégák, orvosok és nővérek valóban egy csapatban dolgoznak a betegek érdekében, ami lehetne szép szólam is, de mindennap megtapasztalva komoly támogatás az ápolói munkában. Persze az se lenne rossz, ha kicsit többen lehetnénk, ha többen választanák ezt a szép hivatást.
Az Ön életében jönnek-mennek a betegek, az ide kerülő betegek családjában viszont valószínűleg mindig emlékezni fognak az itt történtekre.
Ez így van, rengeteg élményem van, ami ezt igazolja. Volt olyan betegem, akinek a családjával még évekig tartottuk a kapcsolatot, mert ez fontos volt a számukra. Nemrégiben is telefonáltak, és megismerték a hangomat, pedig a gyermekük kétévesen került be a kórházba, most pedig már tizennyolc is elmúlt. Olyan is előfordul, hogy felhívnak tanácsért a szülők, mert emlékeznek rám, és bizalommal fordulnak hozzám egészségügyi kérdésekben. Természetesen nagyon jól esik, hogy ennyi idő után is úgy érzik, hogy számíthatnak rám.
Nagy tapasztalatával hogy látja, mi a leginkább szembetűnő változás a szakmában az indulásának éveihez képest?
Az osztályok leterheltségét össze se lehet hasonlítani a pályakezdésem éveivel. Jelentősen nőtt a betegforgalom a mi részlegünkön is. Ez persze egyben elismerés is, hiszen az elismert, jó nevű orvosok vonzzák a betegeket. A Covid időszak ehhez képest is jelentős megterhelést jelentett, hiszen csökkentett műtétszámmal dolgoztunk, de az intézmény egésze ott állt a frontvonalban a járvány ellen küzdve.
A kihívások ellenére sugárzik önből az emberi és szakmai harmónia.
Egy ideig gondolkodtam azon, hogy főiskolai végzettséget szerzek, de aztán rájöttem, hogy teljesen elégedett vagyok ezen a részlegen. Szeretem a szakmának ezt a részét, semmiért nem adnám fel, hogy betegekkel foglalkozhatok. Számomra ez a legmegfelelőbb szint, úgy érzem, itt a helyem, itt érzem jól magam.
Hogyan tud kikapcsolódni egy ilyen szellemileg és fizikailag is megterhelő munka mellett?
Bár a szabadnapjaimon muszáj behoznom a lemaradást a házimunkában, igyekszünk minőségi időt együtt tölteni a családdal. Örülök, ha tudunk programokat csinálni, nyaralni, együtt lenni a gyerekekkel, meglátogatni a nagyszülőket. Szeretünk színházba járni, kerti partit tartani, de az olyan apróságok is feltöltenek, mint az olvasás vagy egy jó film.
